Szia Balázs!
Ha már annyit olvasok rólad/tőled, gondoltam, én is megosztom veled a magam baját.
Hogyan is kedzek neki...? Ja, persze... Úgy hogy megkérdem, hogy vagy, mire Te visszakérdezel, úgyhogy most válaszolok.:-)
De komolyan fogalmam sincs, hogy kezdem el. Nem tudom, na!
Néhány évvel ezelőtt, a régi kedvesemmel akadt némi problémánk, ami aztán a végleges szakításhoz vezetett. Elhatároztuk ugyanis, hogy babát szeretnénk. Csakhogy mikor (nagyon nehezen) sikerült ez a dolog, még korainak bizonyult, mivel ott volt a betegségem, amiből még nem gyógyultam ki, ezért az örömhírt hamarosan kudarc követte. Ez persze némileg rányomta bélyegét az egész kapcsolatra, de még rosszabb volt, hogy Ő kezdett magába zárkózni, majd mikor végképp nem lett volna ideje, váratlanul újra teherbe estem. Ekkor persze már bőven nehezebb volt minden, de mikor a bűvös 16. hetet elértem, kezdtük elhinni, hogy sikerül. Nem sokkal később, néhány hét elteltével azonban csak újabb kudarc lett a dologból.
Mondanom sem kell, ezen a ponton végképp elromlott minden. Ő elkezdett még inkább befordulni, és tőlem is el. Éltünk tovább, egymás mellett, Ő egyre durvább szerekhez nyúlt, míg én otthon ültem, munka, gyerek és mindennemű önbecsülés nélkül. Ő eljárt esténként gitározni, füvezni és a többi. A barátai néha rámnyitották az ajtót, hogy mi van velem, de Ő egyre kevesebbszer jött haza érdeklődve. A gyomrom minden alkalommal görcsbe rándult, mikor hallottam a kulcsot a zárban, mert valamit mindig talált, amibe bele lehet kötni. Ha pedig én szerettem volna megbeszélni a dolgokat, azt csak "nyaggatásnak" fogta fel. A végén csak hallgattam mindig, bármi nyomta a lelkem, ami persze csak robbanáshoz vezetett. Csattantam néhányszor a padlón, de szerettem, mert ismertem a legbenső énjét, amit csak a drogok próbáltak elnyomni benne.
Ajj, elkanyarodtam rettenetesen, ne haragudj!
Megint a jó öreg klasszikus, hogy nem értem a pasikat. Mióta hazajöttem (otthonról:-D), nem sikerült szerelembe esnem. Vagyis nem éreztem úgy egyetlen pillanatban sem, hogy hú, most megmozdult valami a levegőben és szikra pattan meg miegymás. Legalábbis ez volt egész addig, míg véletlenül nem találkoztam valakivel, aki kedves, szép, intelligens, szabad és van lelke. (Bár ez utóbbi valahogy most homály.)
Szóval, ahogy az lenni szokott, én, a fő főfinnyás, mégiscsak belebotlottam valakibe. Első találkozásunk alkalmával még csak megjegyeztem magamban, milyen helyes. Aztán, amúgy mások cukkolásaképp, elkezdtem vele beszélgetni a neten. Hamar kikerekedett a kölcsönös szimpátia, mígnem egyszer, mikor Pesten járt, tudatosan is találkoztunk, de mivel esni kezdett az eső, egy barátom nappalijában töltöttük az éjszakát. Egymás mellett aludtunk el. Másnap jött az üzenet:
"Jó volt melletted lenni, csak nem éreztem szerelmet, ezért voltam visszafogott, de egyébként tetszel."
Mondanom sem kell, mivel számomra ritka, hogy kölcsönös az érzés, az pedig végképp, hogy ezt ki is meri mondani az illető, fülig ért a szám.
Találkozni sajnos nem tudtunk egy ideig, de továbbra is nagyon kellemeseket beszélgettünk, kötetlenül, mindenféléről. Zenében, filmekben, irodalomban, szinte mindenben egyezett az ízlésünk. A közös, fanyar humorról nem is beszélve. Soha, egyetlen hülye szóviccemet sem kellett megmagyaráznom, azonnal értett mindent, bármit mondok.
Legközelebb akkor találkoztunk, mikor ugyanoda mentünk nyaralni. Én késő este érkeztem, a házigazdával akkor találkoztam először, aki anélkül, hogy köszönni tudtam volna a többieknek, beinvitált először a házba, hogy megmutassa, mi hol van és hol pakolhatom le a cuccaimat. Épp a táskámból szedtem elő a melegítőm, hogy kimenjek a többiekhez köszönni, mikor megjelent Ő az ajtóban és egyetlen "Szia!" nélkül átölelt. Ennél jobban semmi nem is eshetett volna. Lefekvéskor pedig egyértelműnek vette, hogy mivel korábban is aludtunk már együtt, most is így lesz. Ez is jó érzés volt, mégcsak zavarba sem hozott, mert addigra rég elég közel éreztem magamhoz, hogy ne feszélyezzen ez a dolog. Beszélgettünk még a sötétben, Ő közölte, örül, hogy eljöttem, majd megcsókolt.
4 napot töltöttünk együtt úgy, hogy az Ő barátaival voltunk, és Ő teljesen természetesnek tartotta, hogy nem kell titkolóznunk, azonnal "felvállalt".
Tudod, van az az érzés, mikor a levegőben is benne van, hogy minden oké. Mikor például eszedbe jut, hogy felhívd a kedvesed, csak, hogy halld a hangját, és mikor nyúlsz a telefonért, megcsörren és Ő hív ugyanezen szándékkal. Nos, én tökéletesen ezt éreztem. És mivel Ő is kimondta, amit érez irányomban, úgy éreztem, én is megtehetem, és elmondtam neki, azt érzem, képes lennék belezúgni. Az utolsó nap viszont valami kényelmetlent éreztem az érintéseiben, mintha már nem lennének olyan természetesen őszínték. Aztán haza kellett jönni. Beszéltünk még aznap chaten, és elmondta, hogy nagyon jól érezte magát velem, csak épp nem érzett szerelmet (jogos elvárás a szerelem 4 nap után?), ezért maradjunk annyiban, hogy találkozhatunk még, össze is bújhatunk, ha én is így érzem, mert nagyon jó velem lenni. Próbáltam tisztázni, mi lehet a baj, de mikor ezt megkérdeztem, napokig nem reagált mégcsak egy köszönésre sem.
Azóta pedig kiderült, a lehető legrosszabb helyzet áll fenn, hogy babát várok, amit pedig Ő rettenetesen ellenez. Ezzel sem lenne bajom, mert még a legelső beszélgetéseink alkalmával (tehát teljesen kötetlenül) tisztáztuk ezt a nézetet, csak fogalmam sincs, mit kéne tennem. Összezavarodva állok és sehogy nem kapok választ tőle, miért is nem kellek. A magyarázata, mikor kérdeztem, csupán ennyi volt:
"...elmondom neked, nem kegyetlenségből, csak hogy tisztán láss: bárhogy is alakuljon, mi ketten nem leszünk pár és az az éjszaka sem fog megismétlődni mégegyszer. bár lehet, hogy ezt magad is így gondolod, nem kioktatásnak szántam, csak hogy félreértés ne legyen. ne haragudj érte!"
"...miután nálatok jártunk, én mondtam neked, hogy nem éreztem szerelmet, ezért nem volt semmi akkor. de tetszettél és kíváncsi voltam, hogy ha együtt vagyunk pár napot, akkor mi lesz belőle. arra gondoltam, ha összeköltözés nem is, barátság, néha összebújással lehet, ha szerinted is. aztán elmúlt magától, nem én döntöttem el, ezt érzem. a barátságot viszont tényleg jó lenne megtartani, mert jófej lány vagy és vevő a fanyar humoromra"
Függetlenül a jelenlegi helyzettől, már mielőtt megtudta volna, hogy megfogant a "majdnem" szerelem gyümölcse, akkor írta, hogy ez van.
Nemrég elkerülhetetlen volt a találkozás, eltöltöttünk néhány órát kettesben is, sétálva megbeszéltünk ezt-azt, de a gyerekről hallani sem akar. Elszólta magát véletlen, hogy tulajdonképp neki is jó lenne, ha együtt maradtunk volna tovább is (persze a babától eltekintve), de megszólalt a vészharang és megijedt attól, hogy mikor együtt voltunk, Ő nem tudott ésszel gondolkodni. Ez az állapot neki szokatlan és kényelmetlen, ijesztő volt, de csak akkor vette észre, mikor nem voltam ott és kijózanodott.
Ezután a szombat után hazajöttem, és a régi kedvesem születésnapját tartottuk. Neki nem igazán akartam elmesélni ezt az elszólást, de természetesen látta rajtam, hogy valami nem oké. Igyekeztem játszani, persze, de egy idő után nem bírtam. Kifakadtam, kiborultam és másnap hajnalban egy kórházi ágyon tértem magamhoz. Idegösszeroppanást kaptam, és azóta is kórházban vagyok. A régi kedves szinte éjjel-nappal itt van velem és bíztat, ami persze, szép dolog, de néha fáj is. Bajban ismerszik meg az igaz barát, de vele ahányszor összeakasztott a sors, tönkretettük egymást.
Ehhez az egész összeroppanáshoz persze nagyban hozzájárult az is, hogy elsején megszűnt a helyem is a melóban és egész nap csak kattog az agyam, hogy mihez is kezdjek. Hazamenni nem fogok, mert soha életemben nem éreztem magam ennyire otthon, mint most itt, Magyarországon. Barátok kerültek elő a semmiből, akikért tűzbe merném tenni a kezem és tudom, Ők is bármikor ugyanígy tennének értem. Komolyan mondom, a saját családomat nem éreztem ennyire közel magamhoz soha, mint ezeket a csodalényeket. Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, a hibáimat meg sem látják. Mindemellett segítenek is nekem, erőt adnak a betegséggel szemben. Egyszerűen ragyogni érzem magam mellettük. Nem tudják megválaszolni, miért nem kellek "úgy" a férfiaknak.
Te jó ég, ennyit átnyálazni... Ne haragudj, de rettenetesen kifakadtam megint. Annyi szemétség után, amit én a hitt barátoktól kaptam, könnyű megszokni a jót, persze. Talán ezért ejt kétségbe ez az egész helyzet. Igazából nem is biztos, hogy meg lehet ezt fogalmazni.
Ha már eljutottál ide, azt is köszönöm! És ne haragudj, hogy ennyire össze-visszaság lett ez a levél, de ez a kavar van a fejemben is.:-/
Szép estét!
Szia!
Először is, bocsánatot szeretnék Tőled kérni, hogy ilyen sokára válaszolok Neked! Mostanában nagyon összezsúfolódtak a dolgaim, s elhavazódtam. Talán mostanra fogom magamat utolérni.
Természetesen nem fárasztottál a leveleddel, s megtisztelő, hogy leírtad a legmélyebb érzéseidet nekem. Igazából nem éreztem azt, hogy kérdésed lenne, talán csak le szeretted volna írni a történetedet, s azt szeretnéd, hogy elmondjam a véleményemet a helyzetedről…
Ahogy a szavaidból kivettem, a babát meg fogod tartani, és szerintem ez nagyon jó döntés. Nem szabad gyilkossá lenni azért, mert a fiú nem szeretné azt a csöppséget. És a fiúnak majd támogatni kell Titeket, ha máshogy nem, anyagilag. Ha szeretné, ha nem. Vannak tévedések, mikért fizetni kell. Ilyen az élet. Ha nem akar, nem muszáj szeretnie Titeket, de támogatnia igen. Rendkívül régóta vágysz arra a kicsire, és biztos nagyon boldoggá fog Téged tenni.
A leveledből számomra nem derült ki, hogy a régi párod, ki most melletted áll, hogy Ő tudja e, az egész történetet! Hogy ki a pici apja, stb…
Ha igen, s így is melletted áll, akkor a nagyon rendes tőle. Nem tudom Te szeretnél e ettől a volt pártól valamit még, hogy érzel e iránta még szerelmet, vagy Ő irántad. De csak akkor kezd vele újra, ha már nem drogozik, s mászkál el az éjszakába. Egy normális pótapa kell majd a kicsinek! Vagy normális, vagy senki!
Megértem, amit a haza költözésről írtál. Gondolom az otthoniakkal sem olyan jó a viszonyod! Nehéz lesz egyedül, családi háttér nélkül felnevelni a picit, de nem Te leszel az első kinek sikerülni fog ez! Nehéz lesz, de nem lehetetlen! S ha a barátok is segítenek, akkor biztos könnyebb lesz! Születése után igyekezz valami munkát találni. Valami 4-6 órásat, és a picit majd add be bölcsibe. Sokan csinálják ezt! Semmi baj nincs belőle! A kényszer nagyúr!
Aztán menet közben, lehet az igazi apa, vagy a megváltozott régi pár, vagy egy új szerelem bearanyozza mindkettőtök életét, s megteremti Nektek az anyagi biztonságot! Csak járj nyitott szemmel, s szívvel! Meg lesz az! ;)
És láss pozitívan! Nézz a világra optimista szemmel, nehogy megint idegösszeroppanást kapj, mert az, nem használ a magzatodnak, s ha megszületik, akkor is egy nagyon erős anyára lesz szüksége, ki pozitívan áll a dolgokhoz! Ne emészd magadat… És ne fordulj be! Minden probléma megoldható! Ha így állsz hozzá, az már fél siker! ;)
Az igazi apura meg ne haragudj, mert szavaiból, a korrektség tükröződött. És, hogy nem szeretné azt a gyereket az is érthető. De hát ez van. Így járt. Majd belenyugszik ám, s lehet a végén egy nagyon boldog család lesz belőletek, csak fel kell dolgoznia ezt az egészet! Lehet, csak egy kis idő kell majd neki!
Én drukkolok Nektek, s bízom abban, hogy Happy and lesz a vége! Te most csak annak örülj, hogy jön a baba! Semmi más bajjal ne foglalkozz! Azokkal majd rá érsz! Csak örülj! Hogy érezze a pici is, és egészséges legyen!
Sok puszi Nektek, és sok sikert, és kitartás kívánok Neked! ;)
Führinger Balázs –F-
Légyszi, Nyomj egy Tetsziket, ha ott van a fotod legelöl, akkor ezt már egy korábbi cikkemnél megtetted! Köszi... ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése