Összeomló világ…
A világ, van, hogy beszűkül, s az elveszettség nyomasztó érzése kínoz… Van, hogy már a bőrömön érzem a vég, fagyos érintését, mitől ki ráz a hideg, s elmerengek azon, hogy meneküljek e előle, vagy elég volt ennyi…
De a félelem az ismeretlentől, végül már-már majdnem pánikba ejt, s menekülni próbálnék, de akkor rájövök, hogy nincs hova, s nincs kihez… Ez bánattal tölti el szívem, s csöndes magányomba süppedek, milliós tömegbe, miből végül egy hang ránt ki…
Egy lány az, ki rám mosolyog, s alig akar rám ismerni, mert a mindig mosolygó szám, s szemeim könnyel telítődve, azért küzdenek, hogy benntartsák a tisztító, záporozni kívánó folyadékot… Próbálom szám gyermeteg remegését palástolni, s egy erőltetett mosolyt csalni rá, hogy ijedtségét oldjam…
Hisz, ha már a Führernél is baj van, akkor mi lesz… Gondolom magamba, s erre rádöbbenve zuhanok vissza a valóba. Hol újra zene szol, s emberek nevetnek, hol rájövök, hogy mégsem vagyok egyedül, s újra kezd értelmet nyerni a pillanat, mit próbálok egy korty alkoholba feloldani, s egy slukk nikotinnal fűszerezni, hogy egyre elviselhetőbbé tegyem…
Újra talajt érzek a lábam alatt, s kellemetlen zavart, azért mert ennek a lánynak látnia kellett azt, hogy kiszakadtam a valóból, s, hogy valójában milyen gyenge ember is tudok lenni…
Szégyen kezd el gyötörni, amit kitörő hangulattal próbálok palástolni, s reggelig feledtetni vele, az elmúlt pár percet…
09’Szept. 27. Vasárnap -Führer-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése