R.I.P. Apu…
Sziasztok!
Ma Édesapám halálának 19. évfordulója miatt, s mert most volt a névnapja, a születésnapja pedig pár hét múlva lesz, na meg, mert ez így most jött…
Szóval ma a Róla, a gyerekkoromról, s a családomról fogok írni pár mondatot…
Apám életében, én késői gyerek voltam. 1944. április 7.-én született. Én pedig 1984. január 17. láttam meg a napvilágot. Ma, ha élne, már 66 éves lenne…
Törökbálinton született, s Pesten élte le az életét. Budakeszin, egy kórházban volt műtős. Ebbe a kórházba halt meg, 1991 év elején.
Rákos volt. Nem emlékszem hol alakult ki nála először, de áttétes lett, s a végén az egész testében fellelhető volt már! Több műtéten esett át. Amire emlékszem az, hogy a fejét, s a torkát is műtötték… Még pici voltam.
Hogy vannak e emlékeim Róla?
Hát nem sok, de nem azért mert már 19 éve volt, hogy elhunyt, hisz higgyétek el, a 4-5 évesen át élt emlékeim oly tiszták, mintha tegnap történtek volna…
Azért van kevés emlékem, mert utált otthon lenni! Amit meg is értek, mert ha tehettem volna, én is leléptem volna…
Amit kb.10 éves koromban végül meg is tettem…
Hogy miért utált otthon lenni?
Hát, mert volt, meg még van is, egy gusztustalan anyám, kit hála Istennek évek óta nem láttam már!
Akik normális családba nőttek fel, erre a mondatomra egyből felkapják a fejüket, s szörnyülködnek, hogy mondhatok ilyet?! Hisz az anyám!
Nos, szerintem nem azaz anya, ki a világra hozza a gyermeket, hanem aki úgy viselkedik! Áldozatot hoz érte, szereti, neveli…
Nem megalázza, nap, mint nap agyon veri, éhezteti, s folyamatos lelki terrorban tartja…
Hát, így szerintem erről ennyi elég is, hisz nem akarom, hogy róla szóljon ez a bejegyzés…
Még talán annyit, csak hogy érthető legyen, apám miért költözött inkább be a kórháznak, az egyik alapsori szobájába…
Itt egy példa:
Mikor már súlyos beteg volt, anyám azt vágta a fejéhez, hogy:
„Azt mond meg, mikor döglesz már meg?!”
Hát akkor gondolhatjátok miket pofázott neki, mikor még egészséges volt… :-S
Nem, hogy mellette lett volna a bajban!
Ápolta volna, mert nővér volt a szakmája, s mivel kicsik voltunk az öcsémmel, így otthon volt velünk! Tehát ideje, s tudása lett volna ahhoz, hogy segítsen neki! Csak lelke nem volt hozzá…
Ha Ö nem kerül a pokolra, akkor senki… :-S
Hogy milyen ember volt az apám?
Szolid. Sosem hallottam kiabálni… Mikor hazalátogatott, mindig játszott velem, s az öcsémmel, ki 1,5 évvel fiatalabb nálam! A videóban, mit a fényképekből vágtam össze, Ö látható némelyik fotón…
Öcsémmel amúgy rosszban vagyunk, s nem tartjuk a kapcsolatot évek óta… De ezt most hagyjuk, hogy miért… Ne ide illő téma…
Szóval játszott velünk apu… Meg mikor anyám bántani akart, oda rohantam hozzá, az ölébe vett, s megvédett! Amiért, kétszeresen kaptam mikor elment… :-S
De nem baj… Megérte odabújni…
Emlékszem, egyszer hosszabb időt tölthettünk apámmal! Olyan 1 hét lehetett! Anyám bekerült az idegosztályra… És Ö vigyázott ránk. Gyerekkorom egyik legszebb hete volt! : )
Akkor kezdtem el rágni a körmömet! : )
Fürdetés után nem akartam, hogy le legyen vágva a körmöm, mert anyám mindig tövig levágta, és tök fájt…
Apu, erre azt mondta, hogy akkor rágjam le! Xd : )
Azóta rágom! Xd : )
Emlékszem felvehettem a kockás ingjét, s talán egész héten abba voltam! : )
Mondanom sem kell, mikor anyám hazajött, soha többet nem lehetett rajtam…
Akkor ép meg is voltam fázva, és semicilin kapszulát kellett volna, bevegyek, de nem bírtam lenyelni…
Anyám, agyon vert volna érte, de apu, főzött egy finom teát, szétszedte a kapszulát, beleöntötte a teába, s megitatta! : )
Hát talán így ennyi is az, mit belőle kaptam… Sosem volt otthon… És lehet kicsit dühösnek kéne rá legyek, mert ott hagyott engem cserbe, s nem volt otthon, hogy megvédjen, de valahol meg tudom érteni! Mindegy, túléltem, s nem megtört a terror, hanem megerősített, s 10 éves korom körül fel is lázadtam az elnyomás ellen…
A videóban, mit régi képekből vágtam össze, látható apám anyukája (Kis mami) Ki 1990-ben halt meg… Akkor anyám, öcsém, s anyám anyukája, kihez leléptem 10 éves koromba, és ki végül a gyámomként 16 éves koromig nevelt…
Öcsém:
Ezen kívül, még látható benne, apám első házasságából származó fél bátyámmal készült tavalyi fotóm.
Külsőre tiszta apu!
Kemény volt vele 2008. nov.2.-án találkozni, 17 év után! Mintha apu toppant volna elém…
Akkor szerepel még egy fotó erejéig, apu első házasságából származó fél nővérem, kit 19 éve nem láttam! : (
Nagyon aranyos volt kicsinek! : )
A 7. kerületi lakás, hol gyerekként éltem...
Valamint a Pesti emeletes, körfolyosós bérház, hol felnőttem… Ugye egyikőtök sem lett volna gyerek, abban a 7. kerületi gettóban… :-S
A videót szerkesztette: Führinger Balázs Führer.
Zene, és szöveg: Akhmed...
Mindennaposak voltak a balhék, a verések… És mivel körfolyosós volt, s az ablakok, s ajtók befele néztek az udvarba, így mindenki látott mindent! Mi abban a földszinti zöld ajtajú lakásban éltünk! Anyám, s az azóta már született fél öcsém, (1994-ben) most is ott él! A képek 2008-ban készültek a házról, ami majdnem ugyan így nézett ki 15-20 éve is… Pesten semmi nem változik… Csak a fehér redőny nem volt fel rakva….
A vers, mit elszavalok Nektek egy video formájában, mit most teszek először, úgyhogy nézzétek el, ha nem elég színvonalas…
Na, szóval ezt a verset 2004-ben írtam… Akkor még „csak” 14,5 éve volt halott… Közelgett a halottak napja, s emésztett a bűntudat sok mindenért…
Pl., hogy nem lehet rám büszke… Kicsit gázos helyzetben voltam akkor, de ezt most hagyjuk, a lényeg, hogy úgy érzem az óta talán sokat változtam, és sok mindent letettem az asztalra, miért már talán kicsit büszke lehet rám onnan fentről… Már ha létezik fent… :-S
Öcsém kérdezte tőlem, (aki 5,5 éves volt), hogy:
-„Ki írhatott?!”
Én, csöndesen azt feleltem neki ( 7 évesen ), hogy:
-„Apu meghalt…”
Rám nézett, s bekönnyezett a szeme… Azt kérdezte:
-„Tényleg?”
-„Igen Öcsi… Tényleg…”
Sírva fakadt… Csak zokogott, s zokogott… Zokogott évekig…
Nekem nem jöttek könnyek… Se akkor, se a temetésen, se az óta…
És nem azért, mert nem szerettem… Sőt…
Magam sem értem…
Anyám rá nem sokra megérkezett… Tette az agyát. Bömbölt… A szomszédok meg vigasztalták… Odahívott minket, s azt mondta a zokogó öcsémnek, s nekem, hogy: „apátok meghalt….”
Öcsémet felvette az ölébe (öt amúgy szerette, és sosem bántotta), s elkezdte vigasztalni, én pedig bementem a sötét, hideg szobába…
Leültem a szőnyegre, és a pár nappal előtte történt kórházi látogatásunk jutott az eszembe. A Nindzsás film…
Elővettem a kis Mercédesz autót, mit tőle kaptam, s elkezdtem tologatni…
Vártam, hogy véget érjen odakint anyám színjátéka, mi már nekem volt kellemetlen…
Legszívesebben elrohantam volna otthonról, s csak szaladtam volna, szaladtam volna a végtelenbe… Nem volt már, mi oda kössön… Nem volt kit haza várni…
Tudtam, többet nem jön haza apu, s nem játszik velem…
-Führer-
Mindennaposak voltak a balhék, a verések… És mivel körfolyosós volt, s az ablakok, s ajtók befele néztek az udvarba, így mindenki látott mindent! Mi abban a földszinti zöld ajtajú lakásban éltünk! Anyám, s az azóta már született fél öcsém, (1994-ben) most is ott él! A képek 2008-ban készültek a házról, ami majdnem ugyan így nézett ki 15-20 éve is… Pesten semmi nem változik… Csak a fehér redőny nem volt fel rakva….
A vers, mit elszavalok Nektek egy video formájában, mit most teszek először, úgyhogy nézzétek el, ha nem elég színvonalas…
Na, szóval ezt a verset 2004-ben írtam… Akkor még „csak” 14,5 éve volt halott… Közelgett a halottak napja, s emésztett a bűntudat sok mindenért…
Pl., hogy nem lehet rám büszke… Kicsit gázos helyzetben voltam akkor, de ezt most hagyjuk, a lényeg, hogy úgy érzem az óta talán sokat változtam, és sok mindent letettem az asztalra, miért már talán kicsit büszke lehet rám onnan fentről… Már ha létezik fent… :-S
Próbálok időről időre jobb emberré válni, többé lenni! És hála néhány embernek, kik időről időre nagy hatással tudnak lenni rám, ez talán sikerül is szépen lassan…
Talán egyszer sikerül annyi jót tennem, hogy végül nem a pokolban kell, megrohadjak…
A másik, miért lelkiismeret fordulásom volt, az nem más, mint az, hogy mivel apám Pesten, pontosabban Budakeszin van eltemetve, így életem folyamán a temetésen kívül, kétszer voltam nála…
Egyszer kb.1994-ben, s utána pedig 2008 nov. 2. , mikor a fél bátyámmal felvettük a kapcsolatot, lejött értem, s az akkori barátnőmért, és elvitt bemutatni a Führinger család azon tagjainak, kik kíváncsiak voltak rám…
Furcsa érzés volt ott lennem…
Hirtelen egy nagycsaládban…
Nagy néni, nagy bácsi, báty, 2 unokatesó, és családjaik…
Nem tudtam kezelni a helyzetet…
Jól esett. Jó érzés volt, csak furcsa…
De nagyon aranyosak voltak…
Sajnálom, hogy az óta sem voltam… És ezt lehet a távra fogni, ami részben igaz is, mert ha a szomszéd faluban lennének, biztos többször látogattam volna meg őket, de így azért nehéz…
Meg hát család nélkül nőttem fel…
És így nehéz, hogy most akkor van családom, egyik napról a másikra! Nincsenek közös emlékeink, témáink… Azt sem tudják, ki vagyok, voltam… Lehet, ha tudnák, nem is hívnának többet…
Más részről, azt sem akartam, hogy azt higgyék, hogy akarok Tőlük valamit, hisz az akkori barátnőm, Eszter unszolására kerestem meg őket. És pont világválság is volt, stb… És nem akartam, hogy véletlenül is azt higgyék, a pénzük miatt kerestem meg őket! Bár, ez biztos nem fordult meg a fejükben, de azért én ezen is stresszeltem…
Aztán, hogy még miért nem mentem? Hát utána szétmentünk Esztivel, s az óta, csak ilyen futó kapcsolataim voltak…
Egyedül, pedig nem lennék képes elmenni…
Kell valaki, akit szeretek, s fogja a kezemet…
Még van egy-két emlékem…
Az egyik ilyen az, mikor kivették a mandulámat, és mikor kijöttem, kaptam tőle egy szép ezüst, szürke Mercédeszt… Egy kis autót! Imádtam! Nem tudom hova tűnhetett… Egyszer csak nem volt… Több, mint valószínű, hogy a gusztustalan öcsém ellopta tőlem… :@
Azóta is Mercédeszt szeretnék, s olyan szürkét! : ) És ha jó Isten megsegít, meg is lesz! ;)
A másik emlékem még:
Az utolsó kórházi látogatásom nála… Anyámmal mentünk be hozzá…
Az alapsorban, volt neki egy külön szobája, kis Tv-vel, miben egy Nindzsákról szóló akció film ment… Emlékszem, után sokáig minden játékomban nindzsa voltam…
Akkor már nagyon beteg volt… Bár, ez gyerekszemmel nem volt látható rajta…
Már sokszor írtam Nektek arról, hogy megérzek dolgokat… Hát az első megérzésem, az Ö halála volt… Jött egy levél, mit rossz helyre dobott be a postás. Beszóltak anyámnak, hogy menjen át, mert ott a levele.
Talán egyszer sikerül annyi jót tennem, hogy végül nem a pokolban kell, megrohadjak…
A másik, miért lelkiismeret fordulásom volt, az nem más, mint az, hogy mivel apám Pesten, pontosabban Budakeszin van eltemetve, így életem folyamán a temetésen kívül, kétszer voltam nála…
Egyszer kb.1994-ben, s utána pedig 2008 nov. 2. , mikor a fél bátyámmal felvettük a kapcsolatot, lejött értem, s az akkori barátnőmért, és elvitt bemutatni a Führinger család azon tagjainak, kik kíváncsiak voltak rám…
Furcsa érzés volt ott lennem…
Hirtelen egy nagycsaládban…
Nagy néni, nagy bácsi, báty, 2 unokatesó, és családjaik…
Nem tudtam kezelni a helyzetet…
Jól esett. Jó érzés volt, csak furcsa…
De nagyon aranyosak voltak…
Sajnálom, hogy az óta sem voltam… És ezt lehet a távra fogni, ami részben igaz is, mert ha a szomszéd faluban lennének, biztos többször látogattam volna meg őket, de így azért nehéz…
Meg hát család nélkül nőttem fel…
És így nehéz, hogy most akkor van családom, egyik napról a másikra! Nincsenek közös emlékeink, témáink… Azt sem tudják, ki vagyok, voltam… Lehet, ha tudnák, nem is hívnának többet…
Más részről, azt sem akartam, hogy azt higgyék, hogy akarok Tőlük valamit, hisz az akkori barátnőm, Eszter unszolására kerestem meg őket. És pont világválság is volt, stb… És nem akartam, hogy véletlenül is azt higgyék, a pénzük miatt kerestem meg őket! Bár, ez biztos nem fordult meg a fejükben, de azért én ezen is stresszeltem…
Aztán, hogy még miért nem mentem? Hát utána szétmentünk Esztivel, s az óta, csak ilyen futó kapcsolataim voltak…
Egyedül, pedig nem lennék képes elmenni…
Kell valaki, akit szeretek, s fogja a kezemet…
Még van egy-két emlékem…
Az egyik ilyen az, mikor kivették a mandulámat, és mikor kijöttem, kaptam tőle egy szép ezüst, szürke Mercédeszt… Egy kis autót! Imádtam! Nem tudom hova tűnhetett… Egyszer csak nem volt… Több, mint valószínű, hogy a gusztustalan öcsém ellopta tőlem… :@
Azóta is Mercédeszt szeretnék, s olyan szürkét! : ) És ha jó Isten megsegít, meg is lesz! ;)
A másik emlékem még:
Az utolsó kórházi látogatásom nála… Anyámmal mentünk be hozzá…
Az alapsorban, volt neki egy külön szobája, kis Tv-vel, miben egy Nindzsákról szóló akció film ment… Emlékszem, után sokáig minden játékomban nindzsa voltam…
Akkor már nagyon beteg volt… Bár, ez gyerekszemmel nem volt látható rajta…
Már sokszor írtam Nektek arról, hogy megérzek dolgokat… Hát az első megérzésem, az Ö halála volt… Jött egy levél, mit rossz helyre dobott be a postás. Beszóltak anyámnak, hogy menjen át, mert ott a levele.
Öcsém elöl, én hátul:
Öcsém kérdezte tőlem, (aki 5,5 éves volt), hogy:
-„Ki írhatott?!”
Én, csöndesen azt feleltem neki ( 7 évesen ), hogy:
-„Apu meghalt…”
Rám nézett, s bekönnyezett a szeme… Azt kérdezte:
-„Tényleg?”
-„Igen Öcsi… Tényleg…”
Sírva fakadt… Csak zokogott, s zokogott… Zokogott évekig…
Nekem nem jöttek könnyek… Se akkor, se a temetésen, se az óta…
És nem azért, mert nem szerettem… Sőt…
Magam sem értem…
Anyám rá nem sokra megérkezett… Tette az agyát. Bömbölt… A szomszédok meg vigasztalták… Odahívott minket, s azt mondta a zokogó öcsémnek, s nekem, hogy: „apátok meghalt….”
Öcsémet felvette az ölébe (öt amúgy szerette, és sosem bántotta), s elkezdte vigasztalni, én pedig bementem a sötét, hideg szobába…
Leültem a szőnyegre, és a pár nappal előtte történt kórházi látogatásunk jutott az eszembe. A Nindzsás film…
Elővettem a kis Mercédesz autót, mit tőle kaptam, s elkezdtem tologatni…
Vártam, hogy véget érjen odakint anyám színjátéka, mi már nekem volt kellemetlen…
Legszívesebben elrohantam volna otthonról, s csak szaladtam volna, szaladtam volna a végtelenbe… Nem volt már, mi oda kössön… Nem volt kit haza várni…
Tudtam, többet nem jön haza apu, s nem játszik velem…
REST IN PACE APU….
-Führer-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése