15 éves lány levele, ki nem érzi jól magát a világban, és értelmetlennek tartja az életét…

„15 éves lány levele, ki nem érzi jól magát a világban, és értelmetlennek tartja az életét…”

Szia.

Figyelj... lehet h ezt nem is gondoltad volna rólam. De gyötör a valóság. Végig álomban éltem, mert azt hittem így könnyebb lesz az élet. Olyan dolgokról álmodtam amik lehetetlenek. Építettem magamnak egy álom életet. Eleinte tetszett, hogy másnak érzem magam. De mikor megnézem az embereket, az épületeket, rájövök h ezt nem én alkottam. És ilyenkor jön elő a depresszió. A kezeim remegnek és elviselhetetlenné válik számomra az igazi valóság. Hogy az emberek milyen csúnya világot építettek fel. És rájövök h én is közéjük tartozom. Minden filmnek hittem. Azt hittem az a valóság, és arra vágytam. Nehéz leírni h milyen érzés, de nem bírom már tovább h ilyen a valóság, mert hiszek az álmokban, és azt látom helyesnek. Nem akarok ebben a világban élni. A szüleim elváltak, és nem vagyok boldog. Igaz h 1 éves koromban de még mindig nem tudom felfogni. Nem akarom felfogni. Ez hülyeség. Az emberek miért élnek? mi célból? hogy építsék azt a világot amit Isten elkezdett? egyáltalán ez lehetséges? persze mindenre van válasz... de ezekre egyetlen normálisat se kaptam még eddig. A múltam szörnyű és elcseszett, és nem tudok túl lépni rajta... próbálok de nyom belül. A hibáim és a következményei örökre bennem maradnak. Az álmaim nem léteznek. Most már tudom. De az élet akkor is hülyeség. Jártam már pszichológusnál, de annak nem láttam értelmét. Nem segített. Rajtam nem. Gondolom örültnek nézel. Én is annak érzem magam. De a világot és az életet nem tudom elfogadni, mert nem akarom.

Szia!

Természetesen nem tartalak örültnek! Csak elkeserednek… Kb. annyi idősen, mint Te most, én is hasonló érzésekkel bírtam…
Nekem apám 7 éves koromban meghalt, anyám brutálisan bánt velem, éheztetés, verés, majd végül 16 évesen léptem le otthonról, és sok rosszat kellett megélnem utcagyerekként…
És tudom miről beszélsz… Tudom, hogy sokkal jobb volt álmodni a világot, s mindig csak aludni akartam, csak hogy ne kelljen az elviselhetetlen valóságot. Ne kelljen megélnem, látnom, s tapasztalnom…
Nem éreztem jól magamat a bőrömben, a világban, a környezetemben… Csak az álmaimban… Nem akartam belőlük soha felébredni, és ennek az érdekében sok mindent meg is tettem…

Aztán csak jött egy pont… Nem tudom már pontosan mi is volt az… Talán beszéltem valaki olyannal, aki nagy hatással volt rám… Talán egy olyannal, mint most én vagyok Neked…

És rádöbbentem arra, hogy az álomból lehet valóságot is csinálni…
És csak álmodtam, s valósítottam, álmodtam, s valósítottam, és a mai napig ezt teszem…
Egy örök álmodozó vagyok, s maradok… Annyi különbséggel, hogy már tudom, jó élni, és szeretek is! És anno, mikor olyan rossz volt, akkor sem jutott soha az eszembe, hogy véget vessek az életemnek… Pedig nem volt se kutyám, se macskám… Nem hiányoztam volna senkinek… (Talán egy-két barátnak…)
De nem… Valamiért nem… Sosem jutott eszembe… Inkább csak az álmaimba menekültem…
Aztán jött az életembe ugye a megvalósítás pontja, aztán ahogy valósultak meg a dolgok akkor arra is rádöbbentem, hogy az élet szép, s ami a legfontosabb tanulságom volt, az nem más, mint hogy:

MINDENKI A SAJÁT ÉLETÉT ALAKITJA! S HA AZ JÓ, AZ Ö SIKERE, HA AZ ROSSZ, AZ Ö KUDARCA, HIBÁJA…

A másik tanulság, hogy az álmok megvalósításáért tenni is kell! És nem csak a célt kell megálmodni, hanem az oda vezető utat is…

Aztán jött az életemben egy újabb pont, mikor arra is rádöbbentem, hogy elpazaroltam a drága életet avval, hogy az ágyban feküdtem, s aludtam…
A felismerés, s a bűntudat olyan nagy volt, hogy haragszom magamra ha sokat alszok…
Az egész napomat betáblázom, s átlag 5-6 órákat alszok, de van hogy kevesebbet…
Ma 8-at aludtam, s tök rossz érzés, mert pazarlásnak érzem…
Van, hogy az ember rájön, hogy kevés ideje van, s mennyit elpazarolt… Ne várd meg ezt a felismerést, mert szörnyű érzés…

Mára már ébren álmodok, álmodozok a munkahelyen, a buszon, aztán megvalósítom őket…
Most nézem, még csak 15 éves leszel… A képeid alapján 17-nek néztelek volna… Megjegyzem, gyönyörű, és nagyon érett lány vagy… És meglepődtem, hogy írtál, mert egyszer emlékszem, hogy végig néztem a fotóidat, s olyan kis helyes mosolygós lány vagy…
Nem gondoltam, hogy problémáid lehetnek…
Örülök, hogy leírtad nekem őket! Köszönöm, hogy megbíztál bennem…
Pszichológushoz, kérlek járj el… Anno én is voltam néhányszor… És én is úgy voltam vele, hogy semmi értelme, de így vissza tekintve már látom, hogy volt!

Még nagyon fiatal vagy… És pont ebben a korban, amúgy is érzékenyebbek az emberek, és furcsább számukra a világ…
Ezt túl kell élned! Ami nem öl meg, az megerősít alapon, utána nagyon jó lesz!
Álmodj, tervezz, valósíts…
Nekem bejött…
Nem egyik napról a másikra… Hosszú idő volt, de megérte…
Nézd meg most hol tartok, s mindent egyedül értem el…
Szép, berendezett házban élek, dolgozok, tisztelnek, elismernek, emberek, és sokan fel is néznek rám…

Pedig volt, amikor sokan lenéztek, és egy utolsó senkinek tartottak…

De álmodtam, terveztem, s megvalósítottam, s most élek! :)
Kívánom, hogy Neked is összejöjjön, s hogy ne add fel a dolgot, az első kudarcnál! Minden egyes kudarctól, csak okosabbak leszünk, és többek!
Ezt is tanuld meg!
Csak a bukásokból tanulunk, s a veszteségeinktől leszünk erősebbek…

Ha most az én életem tök sima, és egyenes meg jó lett volna, akkor nem tudnék a leveleitekre válaszolni, s nem az lennék aki most…

Örülök minden egyes szenvedésemnek, és bukásomnak, mert az álltaluk megszerzett tapasztalataim miatt vagyok az, aki most… ;)

Sok sikert, vigyázz magadra, és SOHA ne add fel!
Hadd legyek Rád büszke! ;)
Sok puszi….
Ha itt jártál,kérlek nyomj egy Tetsziket! Ha ott van a fotod legelöl, akkor ezt már megtetted! ;)



Führinger Balázs

Vissza a többi levélhez